Második nap:  Szokásos koránkelés, GPS bekapcs. A keletiben volt egy kis kavarodás, Réka véletlenül nem vett IC pótjegyet- na ez nem lett volna akkora gond, ha a mélyen tisztelt MÁV nem csak a fele pénztárat üzemelteti, olyan klassz kígyózó sorok voltak a még nyitvatartó pénztárak előtt, hogy öröm volt nézni! Azon filóztunk, hogy kéne Marcaliba telefonálni, mert tuti nem érünk oda délre (sem). Vonatozni jó, csak odáig eljutni nehéz néha.

 Jó tanács mindenkinek: ha van lehetőséged máshova ülni az IC-n és bosszantóan sokat (ráadásul sok hülyeséget) beszélnek a kupé társaid- ne tűrj némán, hanem szedd össze a motyót és költözködj! Mi nem tettük meg, sajnos.

Két és fél óra szünet nélküli baromság! Sőt, amellett, hogy a két hölgy szája nem állt be egy percre sem, a vonattal kapcsolatban néha az volt az érzésem, mintha a végére nagy súlyokat raktak volna és egyre lassulna. Közben vagy százszor felhívtuk a Dénest (ő lakik Marcaliban) hogy biztosan ilyen lassan kell-e mennie a vonatnak, és hogy ugye tényleg eljön értünk Balatonszentgyörgyre, mert a BZMOT-al nem szeretnénk már utazni Marcaliig.

Miután túléltük valahogy a vonatozást, Dénes ott várt ránk az állomáson, majd elfuvarozott minket Marcaliba.Aranyos kis város, nem túl nyüzsi- de persze lehet,h nem szombaton kéne kialakítani a véleményemet egy városról, ahol először vagyok. Dénes már vagy milliószor mondta, hogy látogassam meg őt és a családját otthon, Marcaliban, de valahogy sosem jött össze. Így utólag nagyon bánom- nagyon kedves család.

És ahogy odaértünk, azonnal úrrá lett rajtunk (de rajtam biztosan) a "sehovasem sietünk" érzés. Hirtelen már semmi nem volt sürgős- persze akkor nem nehéz bepunnyadni, amikor az embert úgy megvendégelik, hogy ebéd végére majd' legurul a székről (köszönet érte Dénes anyukájának!).   

Tehát akkor Marcali. Anyai utasításra megnéztük a városi sportcsarnokot, (felvételünk is van róla) meg Dénes volt iskoláját, meg még pár másik dolgot, ami annyira nem maradt meg bennem- nincs is róla felvétel :)

Ahogy mentünk ide-oda, teljesen elvesztettem az időérzékem. Erősen hasonlított a dolog egy osztálykirándulásra, csak az osztályból nem jöttek el túl sokan.

Az interjúk a kezdeti nehézségek ellenére tök jól sikerültek, ráadásul Emma, mint beugró meglepetésember, olyan érdekes dolgokat mondott, hogy megint megerősödtem abban a hitemben, hogy amit csinálok, ami foglalkoztat, az valóban probléma, valóban létező dolog. Több mint fél napot töltöttünk Marcaliban és környékén, napsütésben, nyugiban (na jó, ez nem teljesen igaz, mert a vonathoz nagyon kellett sietni) és ahogy hazafelé zakatoltunk, arra gondoltam, hogy ezen a fél napon lassabban teltek a percek és az órák. Aztán beértünk a keletibe, és minden visszazökkent a normális kerékvágásba.  

tovább a marcali interjúkhoz >>